- Lakóhely
Balassi Bálint utca 15.
1055 Budapest, Balassi Bálint utca 15.
Fotó: Lechner Tudásközpont – Híres emberek Budapestje
A helyről
Pető András, a Pető-módszer atyja és a Balassi Bálint utca 15. Pető András, magyar orvos, nemzetközi hírű mozgásterapeuta és elhivatott szakember – a mozgássérültek gyógyítására kifejlesztett, világszerte elismert Pető-módszer atyja – az 5. kerületi Balassi Bálint utca 15-ben lakott, a második világháború utáni évektől kezdve. A Dunára panorámás, hatemeletes saroktelki bérház, mely a hivatását jelentő munka közben a rövid pihenők helyét jelentette Pető professzor számára, 1998 óta hirdeti emléktáblával, hogy egykor itt élt az az orvos, aki előtt nem lehetett kiejteni azt a szót, hogy gyógyíthatatlan. Pető András 1893. szeptember 11-én született Szombathelyen és a 74. születésnapján, 1967. szeptember 11-én, egy öt és félórás tárgyalás után halt meg második otthonában a Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetében, Budapesten. Ma ez a Semmelweis Egyetembe integrált intézet az ő nevét viseli. A Farkaslaky Erzsébet és Ráday Mihály által 1988-ban szerkesztett Adalékok a Lipótváros történetéhez című gyűjteményben Pomázi Csaba így írt a Balassi Bálint utcai házról: „1915-22 között építették. Tulajdonosa Honig Antal volt, aki 1948-ban hunyt el. Az épület külső stílusjegyei alapján azt lehet mondani, hogy a klasszicista és szecessziós hatások keverednek. Az épület bérház volt, általában négyszobás összkomfortos lakásokkal. (…) A II. világháború és 1956 idején kisebb sérülések érték a házat, amelyeket a későbbiekben kijavítottak. Az 1970-es évek második felében nagyszabású felújítást végeztek a külső falfelületeken és a belső udvar függőfolyosóin. Sajnos, a folyosók régi szecessziós mintázatú csempepadozatát más, mai technológiával készült burkolattal lefedték. De még az eredeti ott van a helyén, talán meg lehetne menteni. A régi liftet és díszes rácsozatát azonban már nem. 1981-ben – mint annyi más társa – ez is áldozatul esett a szabványosítási hullámnak. Egyébként a lecserélt lift még megbízhatóan működött és szállította a ház népét a földszint és a IV. emelet között.” Pető András „édesapja vegyeskereskedő volt, édesanyja tanítónő. Pesten érettségizett, Bécsben végezte az egyetemet. Ausztriában, a többi közt a bécsi egyetem élettani tanszékének a tanársegéde, később a kreuzeni és a raaueri gyógyintézetek igazgató főorvosa volt. 1922-ben a semmeringi gyógyintézetben kezdett mozgásterápiával foglalkozni. 1938-ban, a fasizmus elől menekült haza. 1947-ben a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola mozgásterápiás tanszékének a tanára lett, ugyanakkor megbízták a Gyógypedagógiai Intézet mozgásterápiás osztályának a vezetésével. Ebből alakult ki a főiskola mozgásterápiás intézete, később az Országos Mozgásterápiás Intézet, végül a Művelődésügyi Minisztérium segítségével megteremtett Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete, amelynek Pető dr. az alapítója, s élete utolsó pillanatáig igazgatója és főorvosa volt. Szovjet, német, amerikai, angol szakemberek jártak tanulni hozzá” – tudhatjuk meg a professzor életéről Ruffy Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró Az ember, akit nem lehet megírni című búcsúzójából, amely Pető halála után jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, 1967 októberében. Másokért élt, magával nem törődött, megismerni, kiismerni az sem tudta, aki 20 éve vele dolgozott. Semmi fölöslegeset nem szeretett, sem a szócséplést, sem a hallgatást, de szerette a rendet, rendezettséget, még betegen is dolgozott, gyermekeiről mindent tudott, akkor is, ha épp nem volt benn az intézetben – összegzi Ruffy a kollégák, barátok tapasztalatait. „Mindig fázott. Stollár Béla utcai lakásán központi fűtés volt ugyan, de ő cserépkályhában fával is fűttetett, ezen kívül butánnal és még villannyal is. Lakása kilencven százalékát könyvek foglalják el. Egyik munkatársa azt mondta, hogy “ami az intézet anyagára, a mozgásterápiára vonatkozó szakirodalmat illeti, ez az egész országban egyedülálló, a legteljesebb, beleértve az egyetemi, kari könyvtárakat is”. (…) Gyakran volt indulatos, nemegyszer használt fölfokozott hangot. Ö volt a világ egyik legfigyelmesebb embere. Nem lehetett ajándékot adni neki. Ö viszont elviselhetetlen mennyiségben ajándékozott. Mindenét szétosztotta. Akit tudott, segélyezett. Barátait rendszeresen felhívta, hogy érdeklődjék gondjaik, hogylétük felől. Orvosai, konduktorai, egész környezete rajongott érte. Legjobban a gyermekei rajongtak prof. Petőért. Rajongásban, indulatban, küzdelemben élt, dolgozott, nevelt, viaskodott. Több ezer kéziratlap, tudományos jegyzet, feladattár, gyakorlattár, s számos ki nem adott vers, dráma maradt utána. (…) Panaszt nem ismert. Betegségnek oda nem adta magát. Ha igen súlyos napja volt, s a házban, ahol lakott, nem járt a lift, az ötödik emeletre mentőkkel vitette föl magát. Panaszkodni nem tudott. Egész életében saját személyét kikapcsolva élt és dolgozott.”
Forrás: Lechner Tudásközpont – Híres emberek Budapestje · Szerző: Juhász Réka